Szerdán vált elérhetővé az Xbox360 op-endszerének frissítése, és bizony a dashboard komoly ráncfelvarráson esett át. Nem titok, a Microsoft kissé lelopta a Wii-szisztémát, de jó helyről lopni nem bűn és én teljesen meg vagyok elégedve a végeredménnyel. Rettentő gyors, jól felépített, izgalmas, fiatalos, tele van frankó opciókkal és a legjobb: készíthetünk egész alakos avatart. Az installálást követően magam is jó fél órát babráltam a saját virtuális énemmel. Habár az elérhető opciók még szűkösek (remélem frissülni fog újabb elemekkel), azért sikerült egy viszonylag hozzám hasonló alakot kreálni. Helló Bate81.

Tudom, hogy van még majdnem másfél hónap a végéig, de ettől függetlenül azt kell mondanom, hogy villámsebességgel robogtunk (de legalábbis én) át a 2008-as éven. A hátralévő időt figyelembe véve korai lenne még évet értékelni, de annyit bizton állíthatok, hogy meglehetősen vegyes esztendő van mögöttem, és ha egészen őszinte akarok lenni, akkor nem a legjobb - voltak már ennél pazarabbul sikerült évadjaim. A furcsa az, hogy az idő rövidsége ellenére ezen még lehetne fordítani, hogy valamivel pozitívabban bandukoljak át 2009-be. Gyakorlatilag két dolog kellene hozzá, az elsőre sajnos csak közvetve lehetek hatással, és meg kell vallanom, a világgazdaság mai helyzete éppenséggel ellenem (azaz ellenünk) dolgozik, így meglehetősen kevés eséllyel számíthatok sikerre. A második szintén nem kis falat, de ott még bőven megvan a remény és az optimista énem azt mondja, hogy ebben a körben még simán befutó lehetek - márpedig ha ez összejön, annak igen komoly hatásai lehetnek az elkövetkezendő esztendőre...

Utálok albérletet keresni.

Azt hiszem lassan kiérdemlem ezt a címet. Alapnak ugye ott van, hogy Mac-mániás vagyok, iBook-ot használok és sehová nem indulok el az iPod Nanom nélkül. Folytatásnak itt van a húsz éves képregény megszállottságom több száz összegyűjtött Pókember füzettel, a DVD-kollekcióm már nem is említem. Aztán ott az Xbox360 megannyi játékkal, lassan nem telik el nap, hogy ne kapcsolnám be, és ma is ott figyelt a PSP az aktatáskámban, mikor elindultam dolgozni reggel. Ha mindez nem lenne elég, akkor még a műanyag (és más anyagú) figurákért is odavagyok, így tegnap be is szereztem négy Master Chief-et a legendás Kubrick megoldásban. 

Azon gondolkodom, hogyha nekem egyszer gyerekem lesz, és még ilyen aprócska állapotban fog leledzeni, akkor vajon én miképp fogom ezt bírni. Nem, nem arra gondolok, hogy folyamatosan sír és nem lesz csend meg nyugalom és állandóan foglalkozni kell vele. Egyáltalán nem erre célzok, hanem sokkal inkább arra, hogy miképp fogom kibírni, gyakorlatilag elhinni, hogy nem azért sír veszetten, nem azért piros az erőlködéstől a csöpp feje, mert valami baj van, hanem azért, mert ez  így természetes, ez az élet rendje: nőni kell, meg kell tanulni uralni a szervezetet és hasonló, huszonhét éves fejjel teljesen elfogadott és elfelejtett dolgok. Figyeltem délután a nővéremet, ahogy tornázik a kicsivel, ahogy nyugtatja, babusgatja és irigyeltem azt a természetességet, ahogy az egész helyzetet kezelte. Remélem ha egyszer lesz egy ilyen apró gyerek (aki az enyém), akkor az ő anyukája is ilyen lesz.

 

Aztán, ahogy ott álltam az ajtóban és csendben figyeltem őket, arra nem jöttem még rá, miképp lehetséges, hogy ne kényeztessünk el egy ilyen tündéri kisgyereket... 

Bár egészen durván elmélyedtem a hétvégén a Fallout 3 világában, mind tegnap, mind a mai napon sikerült felülkerekedni a nerd-énemen: szombat este Miguel cimboránál volt egy korrekt Rock Band buli, ma este pedig Babó pittyegett rám, hogy ugyan menjünk már el moziba, mert az vasárnap este milyen jó. Nem téved, így igent mondtam, s miután kiderült, hogy a Daniel Craig féle James Bond nekem már megvolt szerdán (és igen, nekem bejött, sokkal jobb, mint a Pierce Brosnan féle majomkodások), így az Árvaház című spanyol mozi mellett döntöttünk, amiről mindketten csak annyit tudtunk, hogy Guillermo del Toro volt az executive producere.

 

És milyen jól döntöttünk, hogy ezt a mozit választottuk, utoljára a Dark Knight volt rám ilyen hatással. Persze ez nem egy akciómozi, a hasonlóság annyi, hogy utoljára a Denevérember kalandja szippantott ennyire be és csak az gyakorolt rám hasonló hatást. Az Árvaház amolyan misztikus thiller-horror keverék, az a fajta, ami tényleg megrémíszt és libabőrt húz a karjaidra. Rendkívül nyomasztó alkotással van dolgunk, a lehető legjobb értelemben, köze nincs az olyan álrémísztgetésekhez, mint amit Hollywood művel már évek óta. Itt a látvány, az atmoszféra rád nehezedik, görcsbe rándul a gyomrod és bizony helyenként olyan hatást gyakorol az emberre, hogy simán kicsúszik egy-egy bazdmeg. 

 

Bevallom, helyenként rendesen féltem, és alig vártam, hogy túllegyünk bizonyos jeleneteken. A hatás tehát megvan és mindemellé olyan forgatókönyv dukál, hogy mind a tíz ujját megnyalja az ember. Egyszerre realisztikus és misztikus, a végén pedig olyan frappáns katarzis vár, mint a Nicole Kidman féle Másvilág esetében. Ehhez csak ráadás az ijesztő, tökéletességre járatott látvány, ahol minden a helyén van, a helyszínektől, a szűrőkön át egészen a zseniális beállításokig és hangulatfokozó vágásokkal és átvezető jelenetekkel bezáróan. Juan Antonio Bayona számomra eddig totál ismeretlen rendező volt, de ezzel a munkájával beírta magát abba aképzeletbeli könyvbe, ami azoknak a nevét tartalmazza, akikre érdemes lesz odafigyelni a jövőben...

 

Mindent összevetve hónapok óta a legjobbb film, amit láttam és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki jófajta borzongásra vágyik. Gyenge idegzetűek óvatosan közelítsék, mert könnyen lehet, hogy fél óra után menekülnének a teremből...

50 dolog amit nem tudtál Barack Obamáról. Jelen blogunk íróját illetően mind közül a legfontosabb: gyűjti a Pókember képregényeket...

 

...és van még néhány egyéb pozitívum:

- Olvasta az összes Harry Pottert

- Mac-et használ

- Szereti a Drót című sorozatot

- Szereti a kütyüket, folyamatosan a BlackBerry-jén matat

Tervezni jó. Kezdésnek ugye azért, mert ha tervezel, akkor azt jeleneti, hogy készülsz valamire, vannak ötleteid, el akarsz érni valamit - egyszóval: haladsz valamerre. Mert azért lássuk be, tervek nélkül az ember ritkán jut előre, szép az élet ad hoc módon is, de mégiscsak az a nagy helyzet, hogy az ember könnyeben jut előre, ha látja maga előtt az utat. Aztán van itt egy olyan tényező is, hogy ha megfelelően gondolkodsz előre, akkor már menet közben kiderülhet, hogy a terved jó, működhet, és ez egyrészt erőt ad a folytatáshoz, másrészt még akár arról is meggyőzhet, hogy nem is vagy olyan nagyon hülye. A legjobb persze az egészben, mikor a tervezés végére érsz, mikor látod, hogy amit elképzeltél az megvalósul és eljön a pillanat, mikor kimondhatod: megcsináltam.

 

Vagy esetleg, ha vagy annyira agyafúrt, hogy nem egyedül vágtál bele, akkor jön a: megcsináltuk. Mi pedig megcsináltuk. Le is csúszott ennek örömére néhány white russian és ugyanennyi tequila. Nem ültünk zajos sikert, lévén urak között egy terv  még nem terv, ez a mostani csupán egy nagy egész kissebbik része. De ez nem változtat a tényen: megcsináltuk.

 

Ma reggeltől pedig készülünk a következőre...

Lassan ennek is vége, persze csak pár napra. Éjszaka talán már egy kicsit nyugodtabban alszom, hogy aztán a jövő héten ismét beinduljon a gépezet (sajnos az év vége errefelé jóval rövidebb). Idén már nem fog belassulni a tempó, talán 2009 elején térhet vissza az egyébként megszokott állapot. Egy bizonyos pontig élvezem ám a feszültséget és hajtást, de a finisre azért belőlem is kifogy a szusz és a lelkesedést képest felváltani az idegesség és a visszafoghatatlan feszültség. Szerencsére most még csak pár órára, hogy aztán ismét higgadtan folyhassanak tovább a dolgok. 

 

Jellemző azonban, hogy éppen ebben a szakaszban indul el egy másik: egy évnyi maradás után ismét mozdulnom kell és mivel a válság elég rendesen betett a lakásvásárlási terveimnek, újfent albérlet után kell kajtatnom, hogy februárban csak legyen hol laknom. Már az év elején is rüheltem a keresgélést és most sem érzem azt, hogy ez lesz életem legjobb programja. Persze választási lehetőség nincs, menni kell, csinálni kell, aztán egyszer talán megint jön egy nyugvópont, amikor olyan dolgokra és olyan emberekre is lesz időm, amikkel és akikkel én, saját elhatározásból szeretnék foglalkozni.

Ha közösségi szájt, akkor mostanában sokkal inkább facebook, mint iWiw, de azért hetente párszor felnézek a magyar rendszerbe, mert mégiscsak ott van közel nyolcszáz ismerősöm, néha hasznos információkra bukkanak egy-két emberről. Így tettem ma is, s bár kimondottan hasznos dolgot nem találtam, azért bőven meglepődtem: olvasgattam az üzenőfalat és egy tegnap délelőtt megejtett bejegyzés egy pillanatra meghökkentett. Gabóca, fősulis évfolyam- és kollégiumi társam apa lett. A srác, aki a maga formájában igazi csodabogár volt: kissé stréber, folyamatosan jógázó, arcüregét kis teáskannával tisztító fickó, folyamatosan furcsa és büdös dolgokat evő, aki sosem élt nagy közösségi életet de mégis mindenki tudta ki ő, mert hát ő volt Gabóca, tudjátok az a fiú, akinek néha olyan fura dolgai vannak. Legalábbis akkor furának tűnt, heccelődtünk is vele, meg emlékszem egyszer rengeteget ugratták az állítólagos barátnője miatt, akit senki nem látott (talán csak János, hiszen egy szobában laktak...). Aztán most ő apa lett, és így a harminchoz közelebb már ez egyáltalán nem tűnik olyan furcsának, sőt, valahol mélyen kicsit irigylésre méltó és ettől felmerül bennem a gondolat, hogy valahol ő csinálhatta jól és nálam gond...?

Tegnap annyira zsúfolt volt a nap, hogy már azt sem volt időm megírni, hogy mennyire hülyére vettek a délután folyamán. Mentem ugye a Fallout 3-ért a shopba, és ezalatt sikerült legalább kétszer bőrig áznom, így mikor visszaértem az irodába már nem volt kedvem harmadszor is kimenni a zuhogó esőbe, így a kajarendelés mellett döntöttem, hogy  csillapítsam a mind erősebbé váló étvágyamat. Szokás szerint a netpincéren keresztül igyekeztem ételhez jutni, és találomra választottam egy vendáglátóipari egységet, ahol volt házhozszállítás. Egy 32 centis pizza és egy liter kóla. Jó egy óra múlva jött is a futár, épp egy cikket szerkesztettem, marha éhes voltam, na meg teljesen naiv, ugyanis mikor a futár azt mondta, hogy kilopták a kólát a kocsijából, akkor én azt simán elhittem. Persze mondta, hogy leszalad a közértbe, vesz egyet és azonnal itt is lesz. Én hülye, mivel alig vártam, hogy ehessek és folytathassam a munkát, igent mondtam, fizettem és még borravalót is adtam a gyereknek. Gondolom a címből kitalálható, hogy a liter kólám azóta sem érkezett meg...

Életem legjobb játéksorozata, az egyik legkiforrottabb és legjobban összerakott PC-s szerepjáték, ami egy eszméletlenül lelombozó, de elképesztően hangulatos világba kalauzolt minket. A program, amelynek első két részét többször végigjátszottam, amit hetekig nem tudtam letenni. Imádtam és végre elérhető közelségben van a harmadik rész, mit elérhetőben, szinte már itt is van. Évek óta tudjuk, hogy jön, és másfél éve tudtuk meg a bejelentés dátumát. Holnap a Platinum Shop-nak hála végre a kezemben lesz és kiderül, hogy folytatódik-e az élmény vagy csalódás ér. Régen vártam ennyire játékot, régen vártam ennyire, hogy felzúgjon az Xbox és behelyezhessem a lemezt, ami remélhetőleg hosszú napokra leköti majd a figyelmemet...

Ahogy azt írtam tegnap, szombaton Budapest Game Show 08 volt a Millenárison és játékmagazin szerkesztőként magam is kivettem a részem a programból: az egyik legfrissebb Electronic Arts játékot nekem kellett bemutatnom. A program az idei ősz nagy favoritja, a Mirror's Edge, amit nekem már volt szerencsém végigjátszani másfél hete. Mikor a programra készültem, még azt hittem, hogy nekem kell majd a kontroller mögé állnom és játszanom, ám mikor megérkeztem, akkor kiderült, hogy fél órán keresztül nekem kell a színpadon beszélnem a nagy tömeg előtt. Bármily furcsa, ettől én megkönnyebültem, ugyanis beszélni sokkal könnyebb róla, mint folyékonyan játszani - lévén nem egy könnyű programról van szó. 17:40-kor került sor a prezentációra, s miközben az egyik EA-s srác játszotta a programot, én folyamatosan ismertettem a program lényegi részeit (grafika, irányítás, történet, pályák, játékmenet, kihívás).

 

Ahhoz képest, hogy nem nagyon készültem a dologra, szerintem elég jól sikerült a dolog, végigbeszéltem a fél órát és még a közönséget is sikerült bevonni a "programba" - kérdéseket tettek fel a játékkal kapcsolatban és pedig legjobb tudásom szerint igyekeztem válaszolni. Szerencsémre valaki szemfüles volt és a fél óra tíz percét rögzítette mobillal, majd közzé is tette a youtube-on. Következzen tehát a prezentációm egyharmada:

 

No, tegnap lezajlott a második Budapest Game Show és azt kell, hogy mondjam, hogy meglehetősen jól sikerült a dolog. Az eseményről gyorsban annyit kell tudni, hogy a hazai Microsoft áll az egész hátterében, de mellettük számos hazai kiadó (EA, CD Projekt...) képviseltette magát. Tavaly ugyan nem voltam, mert akkor a FIFA4v4-en kellett helytállni, így nincs viszonyítása alapom, de szerintem magyar viszonylatban nagyon jól sikerült a dolog. Mondjuk a képregényfesztiválokhoz képest, mindenképp  hiszen a képregényes élet megmozdulásai még mindig nem az igaziak, annak ellenére, hogy lassan öt éve próbálkoznak a szervezők. Na, de visszatérve a Millenárison tartott videojáték-őrületre: egyrészt rengeteg ember volt, estére elérte az ötezret a látogatók száma, tele volt a hely Xbox-okkal és PC-kkel (a viszonylag kis hely ellenére elég ötletes elrendezésben), na meg a legújabb játékokkal: Gears of War 2, Fable 2, Spider-Man: Web of Shadows, Tomb Raider: Underworld, Fifa 09, Dead Space és még sorolhatnám (sajnos Fallout 3 és COD: World at War nem volt)...

 

Amellett, hogy lehetett játszani a show legjobb része mégiscsak a hatalmas színpad volt, még hatalmasabb kivetítővel, ahol bemutatták a legújabb címeket. A hazai szaksajtó színe java játszott és kommentálta a programokat, miközben a közönség nézhette a hatalmas kivetítőn zajló eseményeket. Magam is részese voltam ennek a résznek, hiszen nekem kellett prezentálni a Mirror's Edge című FPS-csodát: miközben egy EA-s srác tolta a programot, én ecseteltem a látottakat és a játék legfontosabb jellemzőit - fél órás volt az én részem és azt hiszem elég jól sikerült (habár a hangosítás nem volt éppen 100%-os). 

 

Bár nem voltam kinn egész nap, az a pár óra,amíg ott voltam meggyőzött, hogy érdemes lesz jövőre is megjelenni és kiváncsian várom, hogy 2009-ben mivel tudják tovább emelni a rendezvény színvonalát.

Tegnap kezdődött a nagy nap a család életében. Éppen hazafelé buszoztam délelőtt, mikor egy üzenet érkezett a nővéremtől: megindultak a fájások, már a szülőszobán van. Kicsi Panna igazából 29-re volt kiírva, de a magam részéről nem bánom, hogy korábban rászánta magát, mert így nem skorpió jegyű lett a lelkem, hanem mérleg, mint jómagam. Ha van bármi igazság a csillagjegyekben, akkor sokkal jobb így, mert a nővérem is skorpió - aztán két nő ilyen jeggyel, elképzelni sem merem. Szóval hamarabb jött a pici, de azért annyira nem kapkodta el. Végül valamikor a késő délutáni órákban indult meg a valódi szülés és bizony nem ment olyan hipp-hopp gyorsan. Este még semmi hírem nem volt, majd jó fél napnyi vájúdás után fél ötkor bukkant elő az unokahugom, négy kilóval és ötvenöt centivel. Anyukájával együtt mindketten jól vannak. Én pedig örülök és büszke vagyok. Sok időt töltöttem Timivel az elmúlt hetekben, hónapokban és be kell vallanom, hogy nem is gondoltam volna, hogy ilyen természetes kismama lesz. Sőt, még jót is tett neki nagyon. Semmi hiszti, semmi nyavajgás, semmi porcelánbaba effektus, egyedül annyit változtatott rajta a várandós állapot, hogy egyre kerekebb lett pocaktájon. Na de ezzel véget ért a kilenc hónapos történet, elkezdődik egy sokkal hosszabb és bizony, bizony Bate a mai nappal nagybácsi lett.

Nem mintha nekem komoly bajom lenne ezzel (bár, ha belegondolok, most vettem egy vagyonért téli kabátot, amit mét hetekig a szekrényben hagyatok...), de vesszek meg, ha az normális, hogy október közepén kimegyek az utcára egy pólóban és nem csak, hogy libabőrös nem leszek, de a bőrömön simán érzem a nap erejét. Ez ugye a hőtáv számlámra abszolút pozitív hatással van, de szerintem aki azt mondja, hogy nincs klímaváltozás, az hazudik...

Aki csak egy kicsit is böngészte a blogom filmekkel foglalkozó részét, az bizonyára tisztában van vele, hogy egyáltalán nem vagyok a magyar filmek rajongója, sőt, azon az állásponton vagyok, hogy jobbára olyan alkotások kerülnek ki a magyar "művészek" kezei alól, amelyek öncélúak és hangyányit sem szórakoztatóak - és nem is adnak az embernek semmit, sem érzelmileg, sem filmesztétikailag, sem sehogy. Elpazarolt milliók, nevetséges, ki nem dolgozott, jobbára katasztrófális ötletekre. Gondolom nem kell tovább ragoznom, szökőévente költök csak magyar filmre, ám tegnap végre megtört a jég.

Rékával amolyan szülinapi mókaként vacsoráztunk, majd beültünk erre a magyar mozira, aminek a címe szimplán 'A nyomozó', és jómagam semmit nem tudtam róla, azon kívül, hogy mindenki dicsérte, aki már látta korábban - félretéve hát minden ellenérzésemet döntöttünk és ezt a mozit választottuk tegnap estére. Sokat nem szeretnék ellőni a dologból, egy meglehetősen sajátos krimiről van szó, amiben itt-ott felfedezhetőek a film-noir jellegzetes vonásai, hihetetlen abszurditással párosítva. Semmiképp nem lehet azt mondani, hogy izgalmas filmmel volt dolgunk, sőt, nagyon régen találkoztam ilyen lassan csordogáló alkotással, de ez mit sem von le az egész értékéből. A színészi játék minimalizmusa zseniális és végre egy olyan magyar mozgóképre ültünk be, aminek rendesen kidolgozott, jól átgondolt, már-már mesteri forgatókönyvet írtak - s számomra ez volt az egész legnagyobb erénye. Volt eleje, közepe és vége, volt benne humor, méghozzá koromfekete és az egész alapszitu olyan atmoszférát adott a képeknek, amilyet csak minden századik magyar film képes a magának mondani. Semmi túlzás, semmi nagyzolás, sehol a "nagy sztárok", csak ismeretlen arcok, frankó dialógusok, lehetetlen helyzetek a valósággal elegyítve, vicces formai megoldásokkal és egyedi ötletek egész tárházával, kellemes, happy endbe hajló befejezéssel (abszurditás a köbön).

 

Persze nincsenek illúzióm, a hazai alkotások 80%-a továbbra is a nézhetetlen kategóriába fognak tartozni nálam, de megnyugtató a tudat, hogy itthon is vannak még tehetségek (nem csak túlértékelt öregek és újat mutatni képtelen friss arcok), akik képesek olyan alkotásokat tenni az asztalra, amelyekről távozva elégedetten csettintek.

Jó lenne azt írni, hogy ő volt a világ legjobb nagymamája, de ezzel csak fölöslegesen szépíteném a valóságot. Ember volt ő is, mint bárki más, de az összes hibája sem változtat azon a tényen, hogy nagyon szeretem. Éppen ezért ért sokkhatásként a hír reggel: elment. A tudatunk mélyén talán számítottunk rá, de a halál pont nem az a dolog, amire bármilyen helyzetben fel lehet készülni. Nehéz évek álltak mögötte és azonnal kevésnek érzem a levegőt a mellkasomban, ha arra gondolok, mikor látogattam meg őt utoljára. Lehetne matatni, indokokat keresni, magyarázkodni, ám a szomorú valóság az, hogy az esetek többségében mindig igyekeztem kibújni az utazás "terhe" alól. A parkinson kór nem hagy sok méltóságot az embernek, és borzasztó volt átélni, hogy az egykoron órákon át tartó beszélgetések az évek alatt végül kínos csenddé sorvadtak, olyan percekké, mikor egy-egy kérdésre csak hosszú szünet után érkezett meg a válasz, ha érkezett egyáltalán. Nem tudtam mit kezdeni a leépüléssel, felnőtt fejjel sem tudtam megbirkózni a tudattal, hogy a nagymamám, akivel annak idején megannyi boldog percet töltöttünk együtt, most már nincs is igazán jelen. Sírtam, hiszen el sem búcsúzhattam tőle, és sírtam, mert úgy érzem igazságtalan volt vele az élet.

 

Megírtam már ezerszer, le is írom majd még ezerszer: az én családom az, ahol a kötelékek nagyon gyorsan foszlottak, ha kialakulnak egyáltalán. Nem volt és nincs is igazi összetartás, erő és felelősség sem volt soha, s bár a körülmények sem segítettek, valahol azért mégis a mi bűnünk, hogy végül rokonok, barátok nélkül kellett meghalnia, mindenkitől távol, idegenek között egy öregeknek fenntartott intézményben. Tudom anyutól, anyu testvérétől, hogy nem volt könnyű vele, se gyerekként, se felnőttként, nagyapám halálát követően nekem is sokkal több jutott a savanyúból, mint a gyerekkori édes pillanatokból. De ez nem mentség semmire, és borzasztó a tudat, hogy végül így kellett elmennie - nem volt vele senki, nem volt ott a saját családjának a megnyugtató tudata, nem volt ott semmi.

 

Az élet igazságtalan, de nem csak ezért. A nővérem várandós, szinte már csak napok kérdése, hogy érkezzen Panna, ennek a borzasztó családnak a legfiatalabb, ám remélhetőleg már sokkal szerencsésebb tagja. De a sors, az élet, vagy az az átkozott Isten mégsem adta meg neki a lehetőséget, hogy a dédunokáját lássa, nem adatott meg, hogy még egy oly kevesek által átélhető öröm maradjon a végére. Maradt a magány és szeretném azt hinni, hogy ő már nem sokat érzett abból, ami most az én szívemet nyomja. Remélem még azt is, hogy valami tényleg vár ránk odaát, és szeretném azt hinni, hogy jobb lett neki azáltal, hogy elindulhatott oda...

Babóval úgy döntöttünk, hogy a mai este moziba megyünk és utólagos bánatomra voltam olyan hülye, hogy a Sasszem (Eagle Eye) című filmre foglaltattam jegyet. A bemutató alapján valami jófajta összeesküvős, csavaros filmre számítottam, ám amit kaptunk, az az elmúlt harminc év hasonló filmjeiből összelopkodott ötletek gyenge turmixa lett. Az elején még nem is volt olyan rossz, ám amikor kiderül, hogy ki áll az egész kavarás hátterében, akkor röhögtem egy nagyot és azonnal kiszakadtam a film atmoszférájából - innentől másra sem tudtam koncentrálni, mint az egymást követő ostobaságokra. Összecsapott, ordító nagy lyukakat és hülyeségeket tartalmazó történettel volt dolgunk, amiben egymást követik a hajmeresztő megoldások - ezzel persze nem is lenne semmi baj, ha akadna benne logika, meg egy kis mélység. De az egészbe bele lehet kötni két másodperc alatt és az ember bele is köt, mert éppen nincs jobb dolga. A teherautónyi baromság után persze még ott a befejezés is, de azon már meg sem lepődtem, hogy a lehető legnevetségesebb giccset követően köszöntött ránk a stáblista.

 

Persze ez még nem minden, hiszen nem csak a cselekmény volt kiszámítható és sablonos, hanem a rendezés is a béka segge alatt van. A high-tech paranoiát sugalló filmben sikerült kézikamerás bohóckodást választni, minek következtében az egyébként pörgős akciójelenetek is élvezhetetlenné váltak. A mozi első fél órájában lenne egy frankó kis üldözés, ám mi alig látunk belőle valamit, mert a kép szemcsés és állandó a rángás, nincs egy stabil kameraállás és hiába vannak jól beállítva az ütközések és az akciók, ha egyszerűen csak arra tudok figyelni, hogy már megint nem látok semmit, mert az operatőr képtelen volt megfelelő pozícióban tartani az optikát. Szóval még ez sem menti meg ezt a szerencsétlenséget, habár ha tükörsimára csiszolják az akciószekvenciákat, akkor sem kerülik el, hogy a moziból kifelé menet mindenki arról beszéljen, mikor látott utoljára ekkora baromságot...

Kevesen ismerik (nem csoda, hiszen még az hazai HBO sem adta le - a saját sorozatát -, csak a Duna TV az első évadot), de én imádom a Drót (Wire) című sorozatot. A valaha készült legjobb bűnügyi széria és nálam simán benne van a három valaha látott legjobban (az első az Elnök emberei, a második a House), olyanokat utasítva messze maga mögé, mint a Lost, a Heroes vagy a többi, milliók által nézett, hype-olt sorozat.

S, hogy miért imádom? Mert ilyen reális, nagyszerűen felépített és borzasztóan lesújtó, pesszimista sorozatot még sosem láttam. Öt szezont ért meg és már az első évad első részénél beleszerettem. Sugárzott belőle a profizmus, a tehetség, annak ellenére, hogy a pilot mérhetetlenül unalmasnak tűnhet a többi bomba sorozathoz képest, hiszen alig történt benne valami: megkaptuk a szereplőgárdát, egy teljesen lepattant csapatot, olyan figurákat, akik még második pillantásra sem túl szimpatikusak és egy drogügyet, amiből ezret láttunk már mindenfelé. főleg a nagyobb gyöngyvásznakon. És ennyi. Aztán jött a folytatás: szuperzsaruk, atombombák, terroristák, csini pofik és nagy csöcsök nélkül. Ellenben kaptunk megfigyeléseket, valódi nyomozati folyamatot, eszméletlen jó párbeszédeket, valódi helyzeteket és egy olyan kőkemény szervezetkritikát, ami ritka még a legszókimondóbb filmekben is.

 

A Drót nem pörög, nincsenek hatalmas cliffhangerek és csavarok, de nincs is rájuk szükség, mert az atmoszféra, a ránktelepedő valóság simán viszi a hátán az egész sorozatot. Nem fekete-fehér, nincsen jó-rossz majomság, rétegek vannak és állapotok, helyzetek, amiket a szereplőknek valahogy meg kell oldani, mind a "rend", mind a "mocsok" oldalán. És meg is oldják őket, hol jól, hol totális katasztrófát okozva. A karakterek emberek, esendőek és van egy útjuk, amit bejárnak, fejlődnek, az elsőre unszimpatikusnak tetsző egyének lassan kibontakoznak és a legnagyobb állatban is meglátjuk a hétköznapi embert, aki csak boldogulni akar. Legyen szó akár rendőrről, akár a sarkon álló dealerről. A Drót esszenciája a történet kibontásában, a szereplők kezelésében és a nyugodt íven haladó, de mégis ütős cselekményben rejlik. Semmi fölösleges dráma, nagy érzelmek ritkán ragadnak el, tipikus giccsnek nyoma sincs, minden szürke és életszagú, éppen ettől lesz az ember addiktív rajongója az egész szériának.

 

Egy-egy évad általában tizenkét rész (az utolsó sajnos csak tíz), jobbára egy ügy,  leágazásokkal és olyan mélyfúrással az egyes témákba, amiről nem is gondolnánk, hogy tizenkétszer egy órában elmesélhető. Először volt a drognyomozás, aztán jött a szakszervezet, majd ismét a drog és a társadalom hozzáállása, de ekkor már durván jött a politika is, aztán negyedszerre a városvezetés és az oktatás és kapta meg a magáét, a fekete dobozos ötödik pedig a sajtót veszi górcső alá - méghozzá zseniálisan, körbejárva a legfájóbb kérdést: mi igaz és mi nem a sorok között. Mindezt úgy, hogy közben tovább gördül a drogszál, tovább merülünk a politikai mocsokban és a szereplőkről még öt év elteltével is képesek újat mondani az alkotók. Azt hiszem erre mondják, hogy mestermunka. Az első epizódtól a mostaniig minden összefügg, minden logikusan következik mindenből, sehol egy ordító hiba, az ördög a mesterien kidolgozott részletekben lakozik. Sajnálom, hogy ha végzek az utolsó évaddal, akkor ilyen formán többet nem látogathatok el Baltimore-ba...

El tudod képzelni, hogy milyen lehet minden nap felülről látni a várost? Tudod milyen, mikor egy konténer, egy csatorna, egy cső nem csak szimpla tárgy, hanem lehetőség. Tudod milyen az, mikor a legmagasabb pont nem elérhetetlen, csupán kihívás? Fogalmad sincs? Sebaj, pár napja még én sem tudtam, de aztán találkoztam Faithel és megváltozott minden...

 

Ahogy azt már korábban megírtam, nem vagyok nagy rajongója a kereskedelmi tv-k műsorainak, de meg kell hagyni, hogy a Hal a Tortán igen frankón választott, mikor fogta a rivális RTL Barátok Köztjének négy kitessékelt szereplőjét és rájuk épített egy hetet a vacsorás műsorban. Teljesen mindegy, hogy milyen lesz az az egy hét, ugyanis a promó remekül működik, öt ismerős arc, egyszerű, de mégis profin összerakott kis kedvcsináló spot, amely több ponton is jópofa szöveges fricskát nyom a brutálisan ostoba szappanoperának, és akkor a megvariált logóról még nem is beszéltem. Nem azt mondom, hogy ez a televíziózás csúcsa, de a szerkesztők nagyon ügyesen lovagolták meg a konkurenciaharcot és intelligensen rakták össze a promót. Az egész működik, ritkán látni ilyet.

Ma volt az én nagy szerencsenapom, ugyanis délután a melóban elhatároztam, hogy mielőtt hazaballagnék, mindenképpen frissítem a ruhatáram téli szekcióját, ugyanis nem igazán voltam felkészülve a hideg napok ilyen gyors beköszöntére. Mivel Miguellel is megbeszéltünk egy találkát, az Aréna Pláza lett a helyszín, ahol annak rendje és módja szerint végig is caplattuk az én ízlésemnek megfelelő üzleteket (Zara, Pull and Bear, Springfield, H&M). Az alapvetés az volt, hogy pulóvereket és nadrágokat veszek, de mikor betértünk a Pull and Bear-be, akkor olyat találtam, amit már évek óta nem. Szuperhősös pólókat. Mániám az ilyen cuccok gyűjtése és viselése, de nagyon ritkán szánja rá magát egy-egy márka a híres karakterek megvásárlására. Talán a Dark Knight hatása, de a P&B ráállt a DC Universe hőseire és egy kellemes kis szettel lepte meg a hozzám hasonló arcokat. Sajnos a legnagyobbak, Batman és Superman nem kaptak helyet a kollekcióban, ellenben volt nagy kedvenc Flash, és ebből be is zsákoltam kettő különböző darabot, szürke és piros alapokkal. Volt még Plastic Man, Wonder Woman, Green Lantern és The Penguin (az egyetlen gonosz) is, de ezek sem mintára, sem alapszínre nem tetszettek, így be kellett érnem a Scarlet Speedsterrel. Sebaj, ez is sokkal több, mint a semmi, nagyon rég vártam erre az alkalomra és valamikor fizu környékén majd még visszanézek, hátha frissül a kínálat. A végén persze lett pulcsi és nadrág is, így nem kell majd télen megfagynom a szuper pólóimban, lesz mit felvennem feléjük...

Annyira nevetséges a TV2 híradója. Egyrészt teljesen gagyi bejelentkezést nyomnak, a kép életlen, a hang recseg, de ez még hagyján, habár gázos, hogy a második legnagyobb kereskedelmi tv a saját fővárosunkból nem képes normális bejelentkezést produkálni Ami ennél sokkal szánalmasabb, az a híradós arc (a teltfejű Pachmann Péter), akinek háromszor elmondta a riporter, hogy könnygázt lőttek a tüntetőkre, de már oszlik a füst, mire a tanult fiatalember képes ilyet kérdezni élő adásban (ami csak plusz, a szavakat keresve, remegő hangon - profizmus a köbön): Nagy a füst, molothow koltél és egyéb szerszámok előkerültek? Például könnygáz? Aztán persze, mivel ez egy olyan dolog, amit nehéz hosszú perceken keresztül bemutatni és beszélni róla, az okos Péter igyekszik kelteni a feszültséget, elhitetni, hogy ez nagyon fontos és ezért képes a híradóban azt a kifejezést használni, hogy: csata. Még szerencse, hogy a technikusok nem teljesen hülyék, képesek normálisan végezni a dolgukat, így azt írják ki képaláírásban, hogy: oszlatás. Remélem a felkészült, a helyzetet tökéletesen átlátó híradósok is látják a monitort...