Habár már több, mint egy hete túl vagyunk a nagy hurcolkodáson, ettől függetlenül legközelebb akkor szeretnék költözni, ha:

a.) feltalálták a teleportot

b.) feltalálták a biztonságos féreglyukat

c.) feltalálták a gépezetet a 'Drágám, a kölykök összementek'-ből

d.) lesz annyi eszem, hogy költöztetőt fogadjak

Amúgy minden frankó, jól vagyunk, meg vagyunk, mondhatni rend is van, már csak ezt-azt kell odébbrakni. Mondjuk a macska gondolatához még mindig nem sikerült kellőképpen hozzászoknom.

Meglehetősen sok dolog történt mostanában (ami az elmúlt nagyjából három hetet takarja), hiszen voltam Láthatatlan kiállításon, ahol kiderült, hogy ilyen "eseményre" nem árt saját társasággal menni, illetve megtanultam azt is, hogy a negyven éves kor elérése korántsem jelenti azt, hogy megtanulsz idegenek jelenlétében kultúráltan viselkedni. Maga a "tárlat" egyébként érdekes, habár nyilvánvalóan jobban éreztem volna magam, ha az ott töltött idő jelentős részében nem azon gondolkodom, hogy arcon csapjam-e a folyamatosan a rágójával a fülembe csámcsogó férfiembert.

Aztán volt ugye Superbowl, ahol a vesztes csapatnak drukkoltunk, és annak ellenére, hogy egy negyed csupán tizenöt perc, mi mégis öt órán át néztük a meccset, aminek a végére nagyjából meg is értettem, hogy pontosan mi történik a pályán. No meg ismét bizonyosságot nyert, hogy a Black Eyed Peas valójában nem zene, csak gépek által összerakott ritmikus zaj.

Ezen felül voltam még stand up előadáson is, na nem olyan nagyon, hanem ilyen kicsin, ahol amatőrök adták elő a tehetségüket. Ezen az estén bizonyosságot nyert számomra, hogy számos próbálkozónak az önkritikája egyenesen arányos volt a tehetségével, illetve ismét kiderült, hogy öt perc néha húsznak, vagy annál is többnek tűnik. Meg lehet fel kellene lépnem a főiskolás sztorikkal, azon ugyanis általában lehet nevetni, míg az kevésbé vicces, ha valaki arról mesél, hogy elment egy melegbárba és "bazdmeg, nem hiszed el, ott ilyen furcsa fazonok voltak, egyedül nem is mertem WC-re menni."

A mozikínálat egyébként az elmúlt hetekben igencsak gyatra, tűkön ülve várjuk, hogy végre hozzánk is megérkezzenek a normális Oscarra jelölt filmek, amelyeknek az első futára volt a Király beszéde. Ami a maga módján egy remek film, egy percig sem bánom, hogy beültünk rá, ajánlom mindenkinek, de hogy 12 Oscar díjat nem érdemel, az is biztos. Persze tudom-tudom, az Oscar nem arról szól, hanem amarról, de azért mégiscsak túlzás egy kicsit az Akadémia lelkesedése a királyné és kis családja irányába.

Ja és a hétvégén szerzett tapasztalat a grillezés terén, hogy nem elég, ha az embernek van pöpec kinti sütője, alkoholja és faszénje, mindezekre rá pedig pácolt húsa, de az sem árt, ha van a közelben egy hajszárító is. Nem én találtam ki, ősi német recept. Esküszöm.

Gyerekkoromból halványan emlékszem egy balesetre. Volt az előszobában egy -- akkori önmagamhoz képest -- hatalmas tükör, amit egy napon valamilyen úton-módon összetörtem (összetörtünk?). Rémlik, hogy a lehulló darabok engem is megvagdostak, de az egész borzasztóan homályos, csak annyi biztos, hogy akkor rettentően megijedtem, talán egy pici sokkot is kaptam, hiszen a híresen jó memóriám ellenére valahogy az egész túlságosan ködös, álomszerű, miközben más dolgokra kristálytisztán emlékszem.

Jutott ez most eszembe a tükörről és a sokkról. A mai nap után valahogy úgy gondolok az eddigi életem egy részére, mint egy tükörre. Egészen kis kölyökként tiszta volt, éles, minden tökéletesen kivehető volt rajta, nem zavarta semmi az összképet. De ahogy nőttem, úgy jelentek meg rajta az első üvegrozsda foltok, a kosz (amit igyekeztünk letörölni, de makacs módon újra és újra megjelent), majd valamikor tizenegy-tizenkét éves koromban az első repedések. Kezdetben még fel sem tűntek, aztán néha elkapta őket a szemem, de még nem zavarták a makulátlannak már nem nevezhető, de azért még átlátható képet. 

Aztán múltak az évek, a tükrön nőttek a repedések, lassan végigfutottak a felületén, mígnem teljesen elborították az egészet. Torz lett a kép, részeket ugyan még felismertem benne, de már nem álltak össze – kezdetben zavart, majd megszoktam. Egy idő után egyre kevesebbet néztem a tükörbe, kerültem, eldugtam a sarokba, volt hogy évente már alig vettem elő, sőt, egy idő után már úgy pakolták elém, pedig én már rég nem akartam szembesülni a látvánnyal. Így volt ez ma is, azaz ma egy kicsit másképp: elém rakták és összetört. Ugyanolyan váratlanul, mint akkor, kiskoromban. A sokk is megvolt, csak most nem fogom elfelejteni, tisztán megmarad a tudatomban.

Rengeteg idő eltört az első törött tükör óta, ami főleg abból látszik, hogy most nekem kellett felszedni a romokat, és nem is hagytam sokáig a padlón a szilánkokat. Összeszedtem őket, egymás mellé raktam a darabokat, s habár néha fájt bolygatni az éles részeket, végül újra összeállt a kép. Ugyanolyan torzan, és most darabokban. Viszont az egyes részek most valahogy egész másképp mutattak, a törés által átláthatóbbá, világosabbá váltak. Összeraktam amit tudtam, és végül ott álltam fölötte, tudván, hogy már a legelején is egy hamis, hazug képet bámultam.

Itt volt a tükör, itt volt a sokk, ám most itt van a megkönnyebülés is, hiszen nem az én tükröm tört darabokra. Na persze az enyém sem tiszta, tarkítja néhány folt, itt-ott elég maszatos, de legalább még a repedések nem indultak meg rajta.

Az elmúlt időszakban -- azaz az utóbbi három hónapban -- kicsit nagyon hanyagoltam a sarkos blogot, de azt kell, hogy mondjam, hát év alatt mindenbe bele lehet unni, egy kicsit, az énblogolásba is. No jó, nem mindenbe, hiszen a jelek szerint az írásba nem nagyon tudok beleunni. Mert amíg ezt a felületet hanyagoltam, addig a novemberben indított, saját domain alatt "üzemeltetett" tematikus blogomon sorra születtek a különböző posztok (a mai nappal bezárólag összesen 29), s ha világmegváltó látogatottságot nem is értem el, egy kezdő, abszolút nem profitorientált webfelülethez képest egész szép eredményeket hoztam össze november elseje óta:

~16.000 oldalletöltés

~8.000 látogatás

~4200 egyedi látogató

456 Facebook Like

62 Twitter követő

Időközben persze sorra kaptam a visszajelzéseket, hogy a sarkos sorokat is folytatni kellene, szóval "közkívánatra" visszatértem, és mostantól ismét lesznek szösszenetek a mindennapokból, nyilván mindenki legnagyobb örömére. 

Több hónapig voltam iPhone 3GS tulajdonos, megszoktam az érintőképernyőt, a gyorsaságot, a rengeteg funkciót, az applikációkat, a telefon abszolút a hétköznapjaim részévé vált, de a váltás akkor is döbbenetes. Űrtechnika, én mondom.

Valamikor négy évvel ezelőtt kapott el a láz, hogy vegyek magamnak egy saját domain nevet. Akkor még nagyon benne voltam a Bateman projektben, sokat rajzoltam, az volt a terv, hogy ezek a munkák egy külön felületen összegyűjtve kapnak helyet. Idővel az ihlet elszállt -- már ami a rajzolást illeti --, és vele együtt a domain/tárhely is csak egy évente kifizetett csekkhalommá vált, amivel nem kezdtem semmit, csak tartogattam talonban.

2010-ben jött elő újra a gondolat, hogy kezdjek vele valamit, azonban már nem rajz tematikában, hanem amolyan tematikus blogként, ahol csakis az életem jelentős részét kitevő "geek"-dolgokkal foglalkozom, úgymint: kütyük, programok, játékok, képregények, egyebek.  Az elhatározást így novemberben végül tett követte, és tegnap este végre felinstalláltunk egy WordPress motort a tárhelyemre, és kikristályosodott a végleges tematika is. Egyelőre csak néhány sarkos posztot tettem ki próbának, de hamarosan jönnek a bateman.hu exkluzív anyagok. Szóval fogadjátok szeretettel:

bateman.hu

Legutóbb a Halloween specifikus (Halloween 2010, Spooky Swarm) FourSquare jelvényeket vettem sorra, s ez után arra gondoltam, hogy mostantól minden új jelvény (badge) megszerzését külön posztban rögzítem (vagy ha rövid idő alatt összejön több, akkor csoportosan emlékezem meg róluk). A regisztrációm óta összesen 16 badge-t sikerült összegyűjtenem, ezeket veszem most sorra:

Hétvégén Halloween van/volt, ami már nem csak a beöltözős bulik és a töklámpások szintjén érhető tetten, de virtuálisan is, hiszen az okostelefonosok körében egyre népszerűbb FourSquare alkalmazás (azaz annak készítői) külön meglepetéssel készült a szellemes "ünnepre". A FourSquare ugyebár egy közösségi alapú lokalizációs szolgáltatás, amelynek lényege, hogy a mindennapjaink során az arra alkalmas készülékünkkel (esetemben iPhone 3GS) bejelentkezhetünk azokra a helyekre, ahol a mindennapjaink során éppen megfordulunk: lakás, meló, kocsma, stb. Ez nem csak azért jó, mert a barátaink látják, hogy éppen merre járunk (és ha a közelben vannak, akkor csatlakozhatnak hozzánk), hanem azért is, mert van egy kis játék a dologban, egy achievement rendszer, aminek köszönhetően az egyes 'venue'-k polgármesterei (mayor) lehetünk, másrészt különféle jelvényeket (badge) kaphatunk a vándorlásaink és a bejelentkezéseink során.

Ennek kapcsán kerül most előtérbe, hogy itt van/volt ugye a Halloween,  amire a FourSquare csapat külön készült, azaz erre a két napra két külön jelvényt is létrehoztak, és a hazai twitter/foursquare közösség meg is tett mindent, hogy megszerezze mind a kettőt. Lássuk:

Halloween 2010 Ez a badge borzasztó könnyű préda volt hiszen nem kellett mást tenni, mint október 30-31-én egy bejelentkezés során nyomni egy shout-ot a check in mellé, és beleírni, hogy Halloween. Meg is lett hamar szinte mindenkinek.

Spooky Swarm Ez már jóval keményebb dió volt, ugyanis a Spooky Swarm a Swarm badge mutációja, aminek a lényege, hogy egyetlen helyszínen egyszerre 50 vagy több FourSquare felhasználó legyen bejelentkezve. Ennek a megszerzése hazánkban eddig csak flashmobok segítségével jött össze, a Spooky mutációnak pedig az a lényege, hogy csak október 30-31-én működik. Mi persze nem adtuk fel a dolgot, a twitteren lázas kampányba kezdtünk, hogy október 30-án, este 19:00-kor, aki tud, az jöjjön a Keletihez (mi ugyanis ott gyülekeztünk a szombati buli előtt), és nyomjon egy check-in-t. Mivel egy igen ritka badge-ről van szó, megengedett volt a virtuális jelenlét is, azaz messziről is be lehetett jelentkezni a jelvény megszerzése érdekében. Este hétkor még csak 15 főn állt a számláló, egy órával később már közelítettünk a harminchoz, és ekkor vérszemet kaptunk, és egy villámgyors twitter kampánynak köszönhetően végül többünknek sikerült megszerezni az áhított szellemes kitűzőt.

Aki úgy gondolja, hogy ennek semmi értelme, az persze nem téved nagyot, de az okostelefonos geekek szeretik az ilyen virtuális őrületeket, arról nem is beszélve, hogy jó volt látni, hogy röpke két óra alatt sikerült megmozgatni a twitteres közösséget és elértük a célunkat. Este kilenckor a kis csapatunk már erre koccintott.

A FourSquare-ról a blogban:

Special Nearby a hazai FourSquare-en

FourSquare vs. Gowalla

Az újságíró szakmának kétségtelenül van néhány komoly előnye, s ezek közül az egyik, hogy az ember alkalmanként hozzájuthat olyan dolgokhoz, amelyekhez a "közönséges halandók" egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen. Igaz ez a gamer ágra is, persze nem kell hatalmas dolgokra gondolni, de ez is egy szubkultúra, s akadnak benne olyan dolgok, amelyek a kívülállókat totálisan hidegen hagyják, ellenben az adott téma iránt érdeklődőket lázba hozzák. Az én érdeklődésemet például nem lehet felkelteni egy autócsodával, egy különleges objektívvel vagy egy ritka bélyeggel, ellenben képes vagyok rajongani egy igényesen kivitelezett gyűjtői kiadásért (collectors edition) avagy más, hasonló "ritkaságért".

Tegnap azért gondolkodóba estem a szomszéddal való ütközést követően (első, második rész), s be kellett látnom, hogy annak ellenére, hogy továbbra is elég neccesnek tartom, hogy a szembenéni utólag is ki akarta velem fizettetni a felmosást, az mégiscsak igaz, hogy mióta itt lakom, odakinn egy porszemet nem fújtam arrébb. Valódi kosz ugyan nem volt soha, de mégis meddig tart felmosni azt a pár követ, meg amúgy is, vajon mi értelme haragban, feszültségben lenni a szomszéddal egy ilyen pszilicsáré ügy miatt. Főleg ez utóbbin töprengetem el nagyon, s rosszul is éreztem magam, mert az egész história végül apámat juttatta eszembe, aki lényegében mindig azt leste, hol lehet belekötni a másikba, és állítom, hogy valami beteg módon mindig élvezte, ha haragban állhatott másokkal – nem csak a szomszédokkal, nem csak a rokonokkal, de a legközelebbi családjával is.

Márpedig, ha valamit nagyon nem szeretnék ebben az életben, akkor az az, hogy olyan legyek, mint az apám. Habár a gének ellen néha elég nehéz küzdeni, sokszor nem is nagyon sikerül, de ma meló után fogtam magam, szépen kipucoltam a konyhát, aztán ugyanezzel a lendülettel kimentem a minigangra is, ahol annak rendje és módja szerint, egy vödör és egy rongy segítségével helyretettem a dolgokat. Az önbecsülésem mit sem csorbult, a hátam sem szakadt bele a felmosásba, és a felbukkanását követően még a szomszéd nénivel is kölcsönösen bocsánatot kértünk egymástól. Béke van.