Ugyan nem felfokozott elvárásokkal, de munka
után mégis úgy indultam moziba, hogy ma egy jó filmet akarok látni.
Lévén magyar alkotásra foglaltam jegyet, azért ennek a
végkimenetele abszolút nem volt biztos, de jelentem, nem csalódtam,
az egyetlen savanyú dolog a mai estében a gumicukor volt, amit a
Köntörfalak megtekintése közben fogyasztottam.
A sztoriba nem mennék bele, hiszen ez a film
veleje, legyen elég annyi, hogy egy félresikerült randi igen furcsa
fordulatot vesz, és a néző komoly emberi drámák külső szemlélőjévé
válik. A Köntörfalak lényegében egy kamaradarab, három
főszereplővel, és egy helyszínnel, ahol a 80 perces játékidő
majdnem egésze zajlik. A filmnek igazából három erőssége van, három
olyan dolog, ami minden jó mozinál adott, azonban a hazai
filmgyártásban csak kevesen képesek összehozni ezt: jó
forgatókönyv, remek színészek, és egy kiváló rendező. Ennyi.
Esetünkben mindennek a kulcsa a forgatókönyv,
ami végre nem egy fércmunka, nem egy vázlat, hanem egy jól
kimunkált történet, fordulatokkal, életszerű dialógusokkal,
szerethető karakterekkel. A sztori réteges, és ahogy haladunk
előre, úgy hatolunk egyre mélyebbre, fokozatosan tárul fel előttünk
a felszín alatt megbúvó jó néhány szál, amelyek a fináléra teljesen
összefonódnak. A forgatókönyv bár ügyes munka, helyenként azért
kiszámítható, ami viszont mégsem baj, lévén adott a kettes tényező,
a remek színészek. Nem megkopott Blikk celebek, ficsúrok,
pillanatsztárok, hanem valódi színészek, akik otthonosan mozognak a
korlátolt térben, és játékukkal képesek érzelmeket gerjeszteni,
hatást elérni. Nem csak úgy vannak, hanem valóban élővé teszik ezt
a filmet, és akkor is működővé varázsolnak egy jelenetet, mikor mi
már tudjuk, hogy mi következik éppen.
Végezetül szót kell ejteni a rendezőről, Dyga
Zsomborról, aki a szűk keresztmetszet ellenére is képes volt
egyenletes színvonalat tartani munkájában, hiába korlátozódik egy
szobára a cselekmény 80%-a, a film egy pillanatra sem ül le, végig
képes ébren tartani az érdeklődésünket. A Köntörfalak tele van
hosszú, vágás nélküli jelenetekkel, lassú körsvenkekkel, méghozzá
úgy, hogy a színészek folyamatosan játszanak, és a maga
észrevehetetlen módján mindez olyan jól működik, hogy az egész
magával ragad, elkap minket valami feszültséggel vegyes melankólia,
amit végül mégis sikerül feloldani egy szomorúan könnyed
befejezéssel.
Az már csak a hab a tortán, hogy az operatőri
munka is remek, és a zene is a helyén van, szóval az utóbbi évek
talán legjobb magyar filmje készült el, tényleg érdemes megnézni,
ez a film megérdemli, hogy beüljünk rá a moziba.